2014. június 5., csütörtök

Vidéken 11. fejezet


 

Nem szabadna

 

   Akkor... akkor, amikor megfogtam a meleg kezét, jöttem rá arra, hogy nem szabadott volna megismernem őt.
   Az úton furcsa érzelmek kavarogtak bennem. Valahogy éreztem, hogy mi lesz ennek a vége, hogy meg fogom bántódni, hogy rossz az, amit érzek. Igaz, nem tudtam pontosan, hogy mi is ez, de tudtam, hogy nem jó és nem kéne ilyesmiket éreznem. 
   Hazafelé úton végig szórakoztam, inkább elvetettem a furcsábbnál furcsább gondolatokat. Azt akarta, hogy addig amíg itt vagyok, nyugodtan teljen a nyaram. Végül is... örültem, hogy megismertem őt, így nem unatkozom annyira. Sok idős ember között nem tudtam magam annyira elengedni, nem tudtam annyit szórakozni. Yixing pedig... Hát ő Yixing, akivel sok mindent csinálhatok. Nem is hittem volna, hogy Paang bácsinak van egy ekkora unokája. Paang bácsi... Hát a mostani egy hónapban elégszer megkaptam tőle, hogy nem helyesen beszélek. Aish! Soha nem fog megelégedni velem. De... azért a hosszú évek során megszerettem őt. 
   Vajon egy hónap alatt is meglehet szeretni egy személyt? 
   Újból otthon voltunk, de nagy nehezen sikerült hyungot beinvitálni. Nagyapa ismét eszméletlen vacsorát készített. Imádom a főztjét. Bár csak anya tőle örökölte volna a főzési tudását. 
- Jongin fiam, ma is sokat dolgoztál igaz? - kérdezte öreg hangján nagyapa, mikor én épp egy húsdarabkát rágcsáltam. 
- Hm... naon hm... - csámcsogtam neki, mire anya szúrósan nézett rám. 
- Jongin, először nyeld le azt, ami a szádban van és utána felelj! - mondta szidalmazóan anya, mire én egy kis grimasz ejtettem, de hamar megbékéltem, mivel nagyapa főztje annyira finom volt, hogy másra nem is lehetett figyelni. 
- Drágám, tudod, hogy ez semmiség egy fiatalnak. Ugye Jongin fiam, te könnyen elbánsz az ilyenekkel? - Mosolygott nagyi is.
    Hát igen... Nagyi egy szuper erős asszony, még ennyi éves létére is képes annyit dolgozni, hogy irigylem. Szerényen, olajos szájjal bólintottam neki, hogy igaza van, de nem volt. Nehéz a munka, és nem megy olyan könnyen, mint ő azt hiszi, de azért megbirkózom vele.
   Hát tény, hogy a városi élet sokkal másabb, mint a vidéki. Itt fizikailag készülsz ki, ott meg mentálisan. Mindegyik jó, de egyik sem.
- Apa... - szólaltam fel én is, majd mikor lenyeltem a számban lévő falatot folytattam -, ugye majd egyszer elviszel a terepjárón, amit még tavaly ígértél, nem? 
- Anya! Légy szíves szólj már rájuk. Egyiket sem bírom lebeszélni arról, hogy ne menjenek el vezetni, nem akarom, hogy megint... - zsörtölődött anya nagyinak.
- Anya, nem már! Ez már annyiszor átbeszéltük... - nyavalyogtam. - Nagyi, segíts. Anya nem fogja fel, hogy az már régen volt! 
- Szívem, tudok magunkra vigyázni. Tudod, hogy az nem az én hibám volt. - Apa is hangot adott gondolatainak. 
- Jaj, lányom. Az már évekkel ezelőtt történ. Jongin el akar menni, akkor engedj már neki.
     Köszi, nagyi! 
- Mintha te ilyen engedékeny lettél volna, anya... - Anya komor arccal ette tovább az ételt, nem ellenkezett többet.
   Nagyinak nagy szava volt a családban. Amikor így együtt vagyunk, érzem hogy anya is gyerek, mint én. Pedig ő aztán tud olyan lenni... Akkor apával menekülünk, ahova csak lehet. 
- Chen már jó ideje ígérgeti, hogy ideadja az terepjáróját, szóval majd valamikor elmehettek vele - mosolygott nagyapa a bajsza alatt. 
- Ez az! - vigyorogtam, mint egy óvodás, majd apára sandítottam, aki ugyanolyan fejet vágva nézett engem. Szája széléhez emelte a kezét, úgy hogy anya ne lássa, mit tátog nekem. 
    "Majd csapatjuk." 
    Szám még szélesebbre húzódott, így néztem Yixing irányába. Annyira nyugodtan és szerényen figyelte az eseményeket, egy pillanatra elfelejtettem, hogy itt vagy. 
     A család annyira el tudja terelni a gondolatokat... Vagy inkább képes megnyugtatni. 

- Hyung, te amúgy milyen zenéket szeretsz? - kérdeztem az idősebbet, mikor a szobámba tévedtünk. - Ülj le nyugodtan. - Matatni kezdtem az ágyam melletti kis szekrényen, hogy a telefonomat töltőre tudjam dugni. 
- Piszkos vagyok, inkább állok.
- Ne csináld már, szerinted én hogy szoktam lenni?
- Amúgy nem nagyon szoktam zenét hallgatni, inkább... énekelek. 
   Énekel? Én még soha nem hallottam őt, maximum dúdolni egyszer-egyszer. A kezemben lévő telefonról Yixingre néztem, ő valahogy jobban izgatott abban a percben.
- Tényleg? Mit szoktál énekelni?
- Nem tudom. Ami jön. Általában magamtól írok valami dalt a fejemben és kiénekelem őket. 
- Hyung?! Te szoktál zenét írni? - csattantam ki magamból. Felpattantam az ágyról és egyenesen a másik elé ültem, törökülésbe tettem a lában és úgy lestem őt nagy szemekkel.
- Hát, nem írom; nem értek annyira a kottaolvasáshoz meg ilyesmi, inkább csak kigondolom és megjegyzem őket. 
- És... valamelyiket elénekelnéd? - izgatottan vártam, hogy meghalljam őt, de csak jó pár könyörgés után voltam képes rávenni őt az éneklésre. 
    Behunyta szemeit, torkát megköszörülte, majd elkezdte. 
    Annyira kedves és lágy hangja volt, hogy én csak pislogva figyeltem koncentráló arcát. Telt ajkai csillogtak a nyáltól, nyakán az erek kidagadtak. A hangja... Nem tudom, hogy volt képes ilyet kiadni torkán, de engem elvarázsolt. Magával ragadott és újból eszembe juttatta az álmomat. Az álmot, ahol az ő hangja zendül fel és szólítgatott. Az a kellemes és egyedülálló hang, amit mostanra már ezer közül felismernék. 
   Alig tűnt fel, hogy abbahagyta. Mikor sikerül visszazökkennem a valóságba, felajánlottam neki, hogy aludjon itt, de ő csak lerázott. Végül az is csoda volt, hogy vacsorázni bejött.
- De majd egyszer itt alszol?
- Minek? Így is egész nap együtt vagyunk - nevette a másik.
    Hát igen. Egész nap együtt vagyunk, én mégis azt akarom, hogy itt aludjon. Nekem itt nincsen más szórakozási lehetőségem, csak vele tudok rendesen ellenni.
- Az nem ugyan olyan, hyung. Amúgy megkérdeztem nagyit, hogy most hétvégén is mehetünk majd valahová, de azt mondta, hogy inkább jövő héten. Akkor ráérsz? Ugye elmegyünk valahová? De... inkább csak ketten - dünnyögtem neki. Most csak vele szerettem volna elmenni, mivel Yifan egy kicsit sem nyerte el a tetszésemet. Olyan flegma és nagyképű volt. 
    Mint mindig, most is egy bunyó volt a nap végén. Hyung maga alá szorított, majd mikor feladtam feltápászkodott rólam, de abban a pillanatban megragadtam a lábát és magam mellé rántottam a padlóra. 
- Hé, oppa! - kiáltotta, majd felém fordult. 
    Karomat átvetettem rajta, így szorítottam le őt, azonban mikor megláttam arcát az enyémhez olyan közel, elnémultam. Nem mosolyogtam már, csak őt bámultam. 
      Eddig fel sem tűnt, hogy ilyen sűrű a szempillája. Az sem, hogy orra olyan szépen görbül. Mi a fene ütött belém? Túlságosan is tökéletesnek látok egy férfit, akit elvileg alig ismerek, én mégis úgy érzem, hogy már születésem óta ismerem őt. 
     Ahogy forgolódott, úgy fekete haja a homlokát simogatta. Szívem gyorsan kezdett el verni, mikor megéreztem hyung leheletét magamon.
- Na, jó. Megyek, mert nekem még otthon is van dolgom - jelentette ki, miközben hagytam, hogy karomat ledobja magáról. - Majd holnap találkozunk, te meg szedd össze magad addigra, mert látom, hogy fáradt vagy. 
     Az a gond, hogy most jelen pillanatban nem érzem magam fáradtan, inkább túlzottan élénknek.
- Jó, hyung - feleltem belegyezően, többet nem nagyon szerettem volna mondani.
- Szia, oppa. 
- Hyung... - Nem tudom, miért szóltam, de úgy éreztem, hogy meg kell őt állítanom.
- Hm? - kérdezte, ahogy felém pillantott azzal a mosolygós arcával. A gödröcskéje megint kirajzolódott, ami annyira passzolt személyiségéhez. Ugyanolyan szerény és kedves volt az a kis gödör, mint ő maga.
    Egy pár percig csak komoran bámultam őt és gondolkodtam. 
    Mintha egy pillanat alatt futott volna végig az agyamon az összes közös eseményünk. De... végül csak az álmomnál lyukadtam ki.
- Semmi - mormogtam, és egyből elfordultam tőle. Nem akartam, hogy lássa vörös arcomat. Hallottam, ahogy az ajtóm bezárult, majd a távolodó lépteket. 
    Elment. 
   Végre fel tudtam lélegezni, de valahogy mégsem könnyebbültem meg. Kezeimet mellkasomra szorítottam s oldalamról hátamra fordultam. 
    Mégis miért? - kérdeztem magamtól a plafon fürkészve. Miért érzek így? Eddig egyetlen egy személynél sem volt ilyen. Se lánynál, se fiúnál. Ő is a barátom, ahogy az otthoniak, de akkor mégis miért másabb vele lennem? Nem kéne ezeket éreznem, igaz? Ez a nyár másabb, mint amilyen szokott lenni, de... csak is  miatta másabb. Tényleg nem kellett volna megismernem őt, mert így érzelmileg labilis vagyok, és még csak az okát sem tudom, hogy miért. Bár... van egy sejtésem, de nem akarom, hogy az legyen. 
    Aznap este nehezen aludtam, s nehezen keltem reggel. Tényleg nagyon fárasztó volt a mai napi munka, ahogy Yixing mondta. 
     Nagyi szokás szerint nem kegyelmezett senkinek, és ebbe a kedvenc unokája is beletartozott. Próbáltam normálisan viselkedni hyung mellett, ami nem ment nehezen, hiszen mindig is elvoltam vele. Jó, kivétel az első két hét. De... az utóbbi időben olyan, mintha ő lenne furcsa. Valami nem stimmelt vele, de hogy mi, arra nem jöttem rá. 
    Ezt a hetet is szépen ledolgoztuk és jött az újabb adag. Kedden azonban nyaggattam hyungot, hogy munka után lépjünk le egy kicsit sétálni. Nem feltétlen a városba, csak el a többiektől, ahol nem kell dolgoznom. Nagyon fáradt voltam testileg, de akkor is szerettem volna vele egy kis időt tölteni. Nem bírtam volna ki hétvégéig. Uh... tényleg, hétvége. Valami jó helyre kell mennünk, ha már nagyi elengedett minket. 
    Yixing mellettem baktatott a piszkos sortjában és rongyos felsőjében. A földet figyelte és a szokottnál szótlanabb volt. 
- Hyung, mi bajod van mostanában? - kérdeztem, ahogy a másikat figyeltem. 
- Semmi - kapta felém fejét. Elmosolyodott, de nem tűnt valami őszintének. 
- Hát... rendben. - Hangomban hallatszott, hogy nem hiszem el, de beletörődtem. 
    Több percen keresztül csak sétáltunk. Nem a város felé a jellegzetes poros úton, hanem pont ellenkező irányba a puszta felé. Legalább fél órát baktattunk, mikor egy erdős részhez értünk. Én próbáltam addig szóra bírni a másikat, de nem sokat kommunikáltunk.
    Mikor meguntam, hogy ilyen hallgatag, akkor én is a tájat figyeltem, ahogyan ő. Szép volt az erdőben sétálgatni az avaron. A napsugarak kellő fényt adtak, hogy mindent tisztán lássunk. 
Egyszer megláttam egy tavat a zöld cserjék mögül körvonalazódni, egyből felderült az arcom. 
- Hyung! Az ott egy tő! - kiáltottam fel a víz felé mutatva. 
- Nem tő, hanem tó! - Javított ki az idősebbik. 
- Mindegy, ne legyél már te is Paang bácsi... - dünnyögtem, de újból elmosolyodtam és odafutottam a parthoz. 
   Hyung is mellém battyogott, majd leült a füves részre és kinyújtva a lábait merengett a víz felszínét nézve. 
- Mikor fedezted fel ezt a helyet? - kérdeztem érdeklődve, közben a kavicsokkal szórakoztam. Próbáltam kacsázni, de kettőnél több nem jött össze nekem. 
- Már egy jó ideje. Sőt... Yihannal mindig ide jártunk szórakozni gyerekként - mosolyogta a másik, majd mellém állt és ő is beszállt a játékba.
- Ah, értem... 
- Aztán meg ugye Yifannal is járkáltunk ide. Sokat szórakoztunk itt, még sátoroztunk is. 
    Valahogy a hangulatom is megváltozott, mikor az a gőgös került szóba.  Még kettőt sem pattantak a kövek, egyből az első érintkezésnél a vízzel elsüllyedtek. Hülye Yifan...  
- Va, hyung az legalább hat volt! - néztem a másikra. Hogy képes ennyit kacsázni?
    Ő csak elmosolyodott, majd visszaült a füves részre. Én is mellé ültem, közben kezemmel takartam az arcomat, mivel a Nap annyira sütött. 
- Ah, fáradt vagyok. 
- Te akartál sétálni - vágott vissza az idősebb. 
- Tudom, hyung. - Megfogtam magam és egyet nyújtózkodtam, majd fejemet hyung combjára fektetem úgy néztem a tó csendjét. Yixing nem szólt semmit, percekig csak figyeltük a tájat, majd egyszer csak megtörte a csendet. 
- Oppa... 
   Szívem megdobbant a hangja hallatán. Rég szólított így. 
- Már nem hívsz így... 
- Miért? 
- Hm? 
- Miért akartad, hogy így szólítsalak? 
- Hyung... Igazából az oppa... 
- Tudom, mit jelent. 
- Tessék? - fordultam meg combján és egyenesen arcára szegeztem tekintetemet. - Tudod? Honnan? Mindegy is. Először jó volt megszívatni vele. Te voltál az egyetlen korombeli, és csak téged szívathattalak. - Úgy is el akartam neki mondani valamikor.
- Ah... - bólogatott egyet, mintha minden érthetővé vált volna a számára. - És hétvégén miért akarsz annyira elmenni valahová? 
- Hát szerinted miért...? Unatkozom, hyung. Nagyon unatkozom. Én ehhez nem vagyok hozzászokva; egyfolytában a haverokkal, barátokkal vagyok, de most csak te vagy. 
- Hát ez úgy hangzik, mintha pótlék lennék - nevetett fel a másik. 
    Egyik kezemet hasamra fektettem másikat magam mellett hagytam, úgy figyeltem Yixing megnyugodó arcát, ahogy a messziséget fürkészte. Így a combján pihentetve fejem néztem minden egyes rebbenését. 
    Olyan kellemes és békés volt minden; a madarak halkan csicseregtek, a szél lágyan fújta fekete haját, én meg csak élveztem a helyzetet. 
     Túlságosan szép, túlságosan jó látni őt így. Nem szabadna ezt éreznem. 


6 megjegyzés:

  1. Naaagyoon váároom máár a kövi fejezetet ^^
    Kai vajon mit fog tenni? Jó hogy én kérdezem. Na mindegy :D
    Hwaiting~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen... Vajon Jongin mit fog tenni? Ezt én is kérdezhetném, mert nem tudom. xD
      Köszi, köszi a véleményt. :3
      Kiri

      Törlés
  2. Jajj nagyon imádom ezt a történetet :3 olyan kis aranyos...a nagyvárosi srác a földekennn :D nagyon várom a folytatást ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pontosan erről szól. Nagyvárosi vidéken. :3 Nagyon örülök, hogy tetszik. :D

      Kiri

      Törlés
  3. Azt hiszem a chaten mindent leírtam. Én is már csak egy éhes olvasó vagyok. MÉG!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lesz meg, ne aggodj. Igen mindent leirtal, szoval koszonom. :3

      Törlés